Tisztelt Főorvos Úr és kedves Sorstársak!
Az én történetem 10 éve kezdődött, amikor első gyermekem születése után az inkontinencia tüneteivel kellett szembesülnöm. Az első 6 hét katasztrófa volt: Ha leültem, ha felálltam, ha leguggoltam, már el is folyt a vizelet. Az idővel javult, illetve elkezdtem az intimtornát, ami úgy tűnt segít. De csak ideiglenes volt a javulás. Ma már tudom, hogy nem szerencsés ilyen állapotban nehéz terheket emelni, cipelni, és a préselős hasizomgyakorlatok sem szolgálják a gyógyulást. Csak azt vettem észre, hogy futás közben már nem elég egy nagy menstruációs betét. A hétköznapjaimban kénytelen voltam extra nagy tisztasági betétet hordani, és persze pár tartalékot, mert ha sietnem kellett, vagy elbotlottam az rögtön “problémával” járt. Orrot fújni, tüsszenteni, köhögni mindig meg kellett állnom és így combszorítva megúsztam pár cseppel. Nevetés … szintén így.
Kerestem a megoldást, sok mindent elolvastam az interneten, igyekeztem különféle tornákat végezni, de semmi hatása nem volt.
Végül a gyógytornászom ajánlotta Rigóné Tavaszi Piroskát, aki felmérte az izmaim állapotát és ebből kiderült, hogy az izmaim annál jobb állapotban vannak, mint amilyen erősek a tüneteim. Ezért elküldött Dr. Sipos Attilához.
A vizsgálat után egyértelmű volt, hogy szöveti károsodásom van, és tornával legfeljebb a szintentartás lehetséges, ezért egy TVT műtétre azaz szalagbeültetésre van szükségem. Ez a hír számomra megnyugvás volt. Mázsás kő esett le a szívemről: Nem én vagyok béna, nem én csinálok valamit rosszul, nem én gondolom azt, hogy ez nem normális állapot, hanem ez tényleg nem az.Ráadásul van segítség. Örömmel mentem haza: van megoldás: pár hónap, és műtét után újra a régi leszek!
Ahogy közeledett a beavatkozás időpontja, úgy kezdtem el félni, majd rettegni. Már-már visszakoztam és azon morfondíroztam, hogy igazából elég jól együtt tudok élni az inkontinenciával, de mi lesz műtét után? Ráadásul szorongtam a kórháztól, a kiszolgáltatottságtól, féltem a katéterezéstől, a gerincérzéstelenítéstől.
Teljesen pozitívan csalódtam. Mondják, hogy fejétől bűzlik a hal, ez bizony fordítva is igaz. A Sipos Attila által vezetett kistarcsai nőgyógyászati osztályra épp olyan emberséges, empatikus bánásmód jellemző, mint a magára a Főorvos Úrra. A nővérek, az altatóorvos, a betegszállító, mindenki teljes gondosággal és odafigyeléssel dolgozott.
A műtét után az első hét nehezebb volt, mint hittem. Az első két nap fájdalmai megszűntek, de valóban feküdnöm kellett, mert a hasam rögtön jelezte ha hosszabban álltam. Bizony kellett 2 hét a teljes munkába állásig.
4 hét múlva azonban teljes értékű emberként tudtam ismét részt venni az élet (majdnem) minden területén. Hihetetlenül felszabadító, hogy nevethetek, amikor csak akarok, nem kell rettegnem, egy hirtelen tüsszentéstől, nem gond, ha a gyermekem fogócskázni szeretne velem. Igazából most döbbentem rá, mennyire meghatározta az inkontinencia az életem, mennyire sok területen kellett ehhez az állapotomhoz alkalmazkodni. Már a közös családi túrán is túl vagyunk és végre nem kellett folyton megállnom, hogy ne legyen “baj”. Újra teljes embernek érzem magam.
Köszönöm!
Üdvözlettel:
S. Hilda
2019. augusztus 13.
